II.

Puhán értek földet a tó közelében. Arretapec azt mondta Conwaynek, hogy szeretne koncentrálni, ezért kéri, hogy maradjon néma és mozdulatlan. Néhány másodperccel később Conwaynek viszketni kezdett a füle, de hősiesen kitartott, nem vakarta meg, inkább a tó felszínét bámulta.

Hirtelen egy nagy, szürkésbarna, hegyszerű test bukkant elő a víz alól, valamint egy kígyózó nyak meg egy hangosan csapkodó farok. Conway először azt hitte, hogy a nagy állat magától jött a felszínre, aztán rájött, hogy a tó feneke nyilván megemelkedett a szörnyeteg alatt, s az emelte föl.

Az óriás hüllő még mindig himbálta a nyakát, farkát és négy, oszlopszerű lábát, és kigázolt – vagy inkább belegázolt – a tóparti sárba térdig. Conway becslése szerint az állat térde mintegy tízlábnyira lehetett a talaj fölött, a nagy test legnagyobb átmérője úgy tizennyolc láb lehetett, s a fejétől a farkáig az állat több mint száz láb hosszú. Conway mintegy 80 000 fontra becsülte a szörny súlyát. Az állat testét semmiféle páncél nem védte, csupán a hatalmas testhez mérve nagyon is sebesen csapkodó farok végéből állt ki két komisz, csontos dárda.

Conway látta, hogy a hatalmas hüllő idegesen tapossa a sarat. Aztán az állat hirtelen térdre esett, és hosszú nyaka addig tekeredett, míg a feje a hasa alatt kötött ki. Nevetséges, ugyanakkor szánalmas látványt nyújtott.

– Nagyon megijedt – mondta Arretapec. – Nem igazán sikerült szimulálnunk a valóságos környezetét.

Conway megértette és sajnálta az állatot. Környezetének nyilván minden elemét reprodukálták, csakhogy nem életszerűen, hanem összevissza. Talán nem szándékosan, gondolta, bizonyára a mesterséges gravitáció kihagyásai felelősek ezért a sáros kotyvalékért.

– Az ön munkája szempontjából fontos a beteg lelkiállapota? – kérdezte.

– Nagyon is – felelte Arretapec.

– Akkor először is kedvezőbb körülményeket kell teremtenünk a számára – mondta Conway, és letérdelt. Mintát vett a vízből. A sárból és a környező növényekből. Majd fölegyenesedett.

– Van még itt dolgunk?

– Pillanatnyilag nem tehetek semmit – felelte Arretapec. A tolmácsgép hangja természetesen színtelen és teljesen érzelemmentes volt, ám a szavak közti szünetekből Conway érezte, hogy kollégája igen csalódott.

A zsilipen belül Conway határozott lépésekkel elindult a melegvérű, oxigént belélegző lények ebédlője felé. Éhes volt.

Számos kollégája volt a teremben: DBLF hernyók, akik a műtőt kivéve mindenütt lassúak voltak, saját DBDG földi ember fajtársai meg a nagy, elefántszerű tralthani – FGLI osztály –, aki a vele szimbiózisban élő kis OTSB életformával együtt már közel járt hozzá, hogy megkapja a fenséges diagnoszta címet. Ám a könnyebb beszélgetés kedvéért kivette Arretapecet a tartályából, és letette az asztalra a krumpli meg a mártás közé. Az étkezés végén Conway megdöbbenéssel látta, hogy a kis lény elfogyasztott kéthüvelyknyit az asztalból!

– Ha nagyon belemerülünk a gondolkodásba – válaszolta végül Arretapec Conway izgatott kérdéseire –, az élelemgyűjtés és emésztés folyamata nálunk teljesen automatikus. Számunkra a táplálkozás nem élvezet, mint ahogyan az önök számára nyilván az, mert gyöngíti a gondolkodás minőségét. Ám ha esetleg kárt okoztam…

Conway gyorsan megnyugtatta, hogy a műanyag asztallap nem túl értékes, és sietősen távozott az ebédlőből. Azt meg sem próbálta elmagyarázni, hogy a konyhások azért zabosak lesznek.

Ebéd után Conway begyűjtötte a minták elemzéseit, és a karbantartók főnökének irodájába ment.

Odabent egy aranyszélű karszalagot viselő nidiai játékmacit meg egy földi embert talált, aki ezredesi váll-lapot és mérnöki gallérjelzést viselt. Conway leírta a helyzetet, és hogy mit kellene tenni, amennyiben lehetséges.

– Lehetséges – mondta a vörös maci, miután megvitatták Conway adatait –, de…

– O'Mara azt mondta, hogy a pénz nem számít – szakította félbe Conway, és a vállán ülő apró lény felé biccentett. – Teljes együttműködés, azt mondta.

– Akkor meg tudjuk csinálni – mondta a megfigyelő ezredes, aki félelemmel vegyes tisztelettel nézett Arretapecre. – Nézzük csak: hosszú távon gyorsabb és olcsóbb elhozni a szükséges dolgokat a szülőbolygójáról, mint mesterségesen előállítani itt az élelmét. És szükségünk lesz két teljes mérnökszakaszra a robotjaikkal együtt, hogy boldogabb otthont teremtsenek neki, szemben azzal a húszegynéhány emberrel, akik idehozták. – A tekintete egy pillanatra a semmibe meredt, amíg fejben számolt: – Három nap.

Ezt Conway még a hiperhajtóműves közlekedés fantasztikus gyorsasága mellett sem tartotta soknak. Ezt is mondta.

Az ezredes halvány mosollyal köszönte meg a bókot.

– De mire jó mindez, azt még nem mondta el – tette hozzá.

Conway várt egy teljes percig, hogy Arretapec válaszoljon, ám a VUXG hallgatott.

– Nem tudom – motyogta ekkor Conway, és gyorsan távozott.

A következő ajtón ez a büszke tábla díszelgett: „A DBDG, DBLF és FGLI fajok vezető dietetikusa. Dr. K. W. HARDIN.” A dietetikus vezető főorvos odabent fölemelte ősz és nemes fejét, és rámordult Conwayre.

– Magának mi a fene kell?

Conway végtelenül tisztelte dr. Hardint, de már nem félt tőle. Tudta, hogy a vezető dietetikus nagyon kedves az idegenekkel, az ismerőseivel már ridegebb, a barátaival pedig kimondottan goromba. Ezért minél rövidebben igyekezett elmondani, hogy mi a fene kell neki.

– Azt akarja, hogy menjek oda, és ültessem el újra a növényeket, amiket megevett, de úgy, hogy ne tudja, hanem azt higgye, hogy maguktól nőnek? – szakította félbe Hardin. – Mi a fenének néz maga engem? És különben is, mennyit zabál az a mocskos nagy tehén? Conway ismertette a számításait.

– Három és fél tonna páfránylevelet naponta! – ordította Hardin, és valósággal fölmászott az íróasztalára. – És friss, zöld hajtásokat. Nagy istenek! És még azt mondják nekem, hogy a dietetika egzakt tudomány. Három és fél tonna növény, pontosan! Hah! …

Ekkor hagyták ott Hardint. Conway tudta, hogy minden rendben lesz, mivel a dietetikus semmi jelét nem adta annak, hogy kedves akarna lenni.

A VUXG-nak elmagyarázta, hogy Hardin nem volt barátságtalan, csak annak látszott. Éppen annyira segíteni akart, mint a másik kettő. Arretapec pedig megjegyezte, hogy az ilyen éretlen és rövid életű fajok szemlátomást nem tehetnek arról, ha őrült módjára viselkednek.

Ismét meglátogatták a betegüket. Conway most gravitációs övet is vitt, így nem volt rászorulva Arretapec teleportáló képességére. Többször is körbelebegték a hús- és csonthegyet, ám Arretapec egyetlen egyszer sem érintette a lényt. Semmi más nem történt, mint hogy a beteg ismét izgatott lett.

Conwaynek pedig ismét és ismételten viszketni kezdett a füle. Gyorsan rápillantott a karjába ültetett műszerre, hogy van-e valami idegen anyag a vérében, de semmi. Talán csak allergiás a dinosaurusokra.

Visszatérve a kórházba, Conway megállapította, hogy ásításainak gyakoriságától és erejétől majd kiakad az állkapcsa. Úgy látszik, nehéz napja volt. Az alvás fogalma teljesen idegen volt Arretapec számára, de nem emelt kifogást az ellen, hogy Conway ilyesmit cselekedjen, ha föltétlenül szüksége van rá, és a legrövidebb úton a szobájába ment.

Egy ideig még törte a fejét, hogy mit csináljon Arretapec doktorral. A VUXG fontos személy volt; nem hagyhatta egyszerűen a raktárban vagy az egyik folyosó sarkán, bár az apró lény ennél lényegesen komiszabb körülmények között is jól ellett volna. Nem is tehette ki éjszakára anélkül, hogy megsértette volna, – mert fordított esetben Conway biztosan megsértődött volna. Sajnálta, hogy O'Mara ezzel kapcsolatban nem adott semmiféle utasítást. Végül a lényt az íróasztalára tette, és meg is feledkezett róla.

Arretapec bizonyára elmélyülten gondolkodott egész éjjel, mert másnap reggelre három hüvelyk átmérőjű lyuk tátongott az asztalon.